1. Egymásnak ellentmondó elvárások
Harminc évvel ezelőtt mindenki ugyanazt mondta a csecsemőgondozásról: szoptass 3 óránként, táplálj hozzá 6 hetes kortól, a síró babát ne vedd fel. Még ha ezen tanácsok fölött el is járt az idő, az akkori anyáknak egy fikarcnyi kétségük sem lehetett afelől, hogy ha ezeket követik, jól csinálják: ezt tanácsolta az orvos, a védőnő, az édesanyjuk, és az összes fellelhető gyermekgondozási szakkönyv.
A mai kismamák csak úgy kapkodják a fejüket: kötődő nevelés, Suttogó, igény szerinti szoptatás, légzésfigyelő, együttalvás – a neten kellően kiművelt nők még attól is lelkiismeret furdalást érezhetnek, ha bepelenkázzák a gyermeküket, hiszen a természetes csecsemőhigiénia (EC) hívei szerint az sem tanácsos. Sajnos azok sem járnak feltétlenül jobban, akik a szakemberekre óhajtanak hallgatni, mert jó eséllyel teljesen mást fog mondani a kórházi személyzet, mást az orvos és mást a védőnő.
2. Végtelen hiszti a tévénézésen
A kilencvenes évek közepéig csak két tévécsatorna volt, ezeken este mindig ugyanakkor esti mese. Pont. Nem volt folyamatos vita tárgya a tévénézés, mert nem adtak semmi érdemlegeset benne. Legfeljebb abból lehetett sírás, ha a család nem ért haza az esti mesére, vagy ha foci vb-t sugároztak a mese időpontjában (előfordult, máig tartó nyomot hagyott bennem).
3. Bölcsődei férőhelyek
Néhány évtizeddel ezelőtt még egyértelmű volt: a bölcsi szociális intézmény, a dolgozó szülők gyerekeinek jár, az otthon lévőkéinek nem. Ma egyre inkább teret nyer az elmélet, hogy a kétéves gyereknek „kell a társaság”, amiről lehet beszélgetni, ám igen gyakran megesik, hogy gyesen lévő anyukák gyerekeivel van tömve az állami bölcsőde, a dolgozó szülőkéi pedig kiszorulnak, és egy fél fizetés elmegy a magánbölcsis elhelyezésükre. Hogy mindezt hogyan, az rejtély, de városunkban nem én voltam az egyetlen érintett – a nagymamák legnagyobb csodálkozására, mivel az ő idejükben sem az otthon lévő anyák gyermekeinek felvétele, sem pedig a dolgozók gyerekeinek elutasítása nem volt jellemző.
4. Nagyszülők hiánya
Ha az anya szerencsés, és így vagy úgy, de meg tudja oldani a gyerek elhelyezését, jön a következő probléma: hogyan érjek oda a bölcsibe 4-re, ha addig tart a munkaidőm, és hova rakjam a beteg gyereket havonta átlagosan két hétig?
(Kapcsolódó cikkünk: Dolgozó anyák patthelyzetben: kockáztassam az állásom, vagy vigyem be az oviba a beteg gyerekem?)
Régen sokkal magától értetődőbb megoldás volt a nagyszülők segítségül hívása, mint manapság. A nyolcvanas években egy nő 55 évesen nyugdíjba mehetett, így még fizikailag rendszerint jó formában volt ahhoz, hogy az unokáit pesztrálhassa. Ma születési évtől függően 63-65 éves koráig kell várnia erre egy nőnek, így ha fiatalon lett nagymama, az unokái kijárják az általános iskolát, mire valóban segíteni tudna, ha pedig idősen (amire igen sok esélye van, ha azt tekintjük, milyen sokan adnak életet 35 éves koruk után az első gyereküknek), akkor pedig könnyen lehet, hogy fizikailag nem bírja már a kisgyerekekkel való intenzív törődést.
5. Eddig egyértelmű fogalmak megváltozása
Amikor az öcsém az óvodából azzal állított haza, hogy Gergőt fogja feleségül venni, édesanyám a világ legtermészetesebb módján mondhatta, hogy ez nem lehetséges, mert fiúk csak lányokat vehetnek feleségül. Ma már egy ilyen megállapítás minimum állásfoglalást jelent a témában, sok szülő pedig egy ilyen kijelentés után tanácstalanul vakarja a fejét, hogy elérkezett-e az idő egy felvilágosító beszélgetésre.
6. Udvariassági formák elutasítása
Harminc éve még egyértelmű volt, milyen formában köszön a gyerek a felnőttnek és hogyan szólítja meg, mára azonban ez is megváltozni látszik. A nyolcvanas évek anyukája tudta, hogy ha kisgyermekét arra tanítja, hogy „Csókolom, Józsi bácsi”-val köszönjön a szomszédnak, azzal nem lőhet mellé. Ma azonban a szomszéd vagy a „csókolom” formát utálja, vagy kikéri magának, ő még negyven évesen sem bácsi, és a gyereket arra kéri, hogy maradjanak a „Szia, Józsi”-nál. Nem csoda, ha a gyerek egy idő után az anyai intelemnek ellentmondva minden felnőttnek sziával köszön, amiért a konzervatívabbak megvetésében kell részesülnie, mert „nem nevelte meg a gyereket.”
Ugyanez a helyzet az óvodában is. Egyre több a „laza” intézmény, ahol a vidáman csókolommal vagy a napszaknak megfelelően köszönő kiscsoportost hamar rendre utasítják, hogy itt a szia dívik.
Más területen sincs könnyebb helyzetben a gyermekét udvariasságra nevelni próbáló szülő. Hiába tanítja arra alsós kisfiát, hogy idős hölgyeknek – elsősorban a nagymamájának – adja át a helyét a buszon, ha az érintett hölgyek ezt visszautasítják, mondván „hadd üljön a gyerek.” Azt ma is elvárjuk a kamaszoktól, hogy legyenek udvariasak, de a kisgyerekek gesztusait látványosan elutasítjuk – csodálkozunk hát, hogy tizenéves korukra leszoknak róla?
7. Mindenhonnan ömlő rémhírek
Édesanyám a nyolcvanas évek közepén még vidáman hagyott kint engem a bolt előtt babakocsiban – nekem már alapélményem volt a Csellengőkben a Soul Asylium Runaway Train című klipje, így soha nem jutott volna eszembe hasonló. (Tudjátok, az, amelyikben elrabolják a bolt elől a kisbabát.)
De szüleink nem hallottak még bölcsőhalálról (hacsak az ismeretségi körükben nem történt hasonló), a férfivécében ólálkodó mutogatós bácsi legfeljebb egy rövidhírt érdemelt ki, és ha ministrálni küldték a gyerekeiket, inkább azon izgultak, meg ne tudja a munkahelyi pártbizalmi, nem azon, hogy molesztálni fogja az atya.
A régi világban is voltak szatírok, cukros bácsik, gyerekrablók, de a bulvármédia és a közösségi oldalak elterjedése előtt ezekről az áldozatokon kívül senki nem tudott. Az előző rendszerben a rendőrség is megpróbálta az ilyesmit minél távolabb tartani a nyilvánosságtól, mert a hivatalos álláspont szerint legfeljebb a hanyatló nyugaton fordulhattak elő hasonló dolgok. A boldog tudatlanság pedig sokkal lazább nevelést tett lehetővé a szülőknek.
8. Kütyüfüggés
Tablet, számítógép, okostelefon hiányában a gépektől való függés értelemszerűen ismeretlen fogalomnak számított. Az akkori szülők inkább azon veszekedtek a gyerekeikkel, hogy estére jöjjenek be a focizásból, nem azon, hogy menjenek már ki végre. Ha pedig a gyerek otthon volt, a szülő biztos lehetett benne, hogy baj addig sem érheti, ez azonban mára gyökeresen megváltozott, lásd a következő pontot:
9. Netes zaklatás
Magunknak is első kézből való tapasztalataink vannak az iskolai kiközösítés, bántalmazás mechanizmusát illetően, ám a mi gyerekeinknek már új nehézséggel kell szembe nézniük: az internetes felületeken való zaklatás egy olyan új forma, amiről a mai szülőknek fogalmuk sincs. Tőlünk még nem csaltak ki meztelen képet, vagy nem montírozták az arcképünket egy pornósztár testére, hogy aztán egy pillanat alatt elküldjék az egész iskolának, nem is „felejtettek ki” bennünket az osztály közös Facebook-csoportjából, mivel ilyen se volt. Gyermekünknek erre való felkészítése, és a helyzet kezelése olyan feladat, amivel kapcsolatban nem támaszkodhatunk otthonról hozott mintákra.
(Kapcsolódó cikkünk: Nagy üzlet a fiatalok online szexuális zaklatása - kisfilm a zsarolásról, amit minden kamasznak látnia kellene)
Te mit gondolsz? Könnyebb lehetett néhány évtizeddel ezelőtt a gyereknevelés? Vagy azért nekünk már mégis csak jobb dolgunk van?
Kép: Bessi / Pixabay, StockSnap / Pixabay
Kérjük, támogasd munkánkat!
Ha szeretsz minket olvasni, ha csaltunk már mosolyt az arcodra, ha segített már neked valamelyik szakértőnk, vagy ha egyszerűen Te is fontosnak tartod, amit csinálunk, kérjük, támogasd munkánkat!
Banki átutalással:
Magnet Bank 16200106-11697987
Kedvezményezett: Családi Háló Közhasznú Alapítvány
Közlemény: Média támogatás
Vagy bankkártyás fizetés Simplepay-el az alábbi gombra kattintva:
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)