A család tisztában van azzal, hogy az esete meg fogja osztani a közvéleményt, mivel a fiatalasszony régebben élt kábítószerekkel. A 12 évnyi amfetamin és heroin használat következtében fellépõ akut májelégtelenség miatt tavaly már egyszer kapott egy új májat, de a sikeres transzplantációt követõen sem állt le a drogokkal.
Orvosai szerint annak ellenére, hogy a beültetett máj sem mûködik már megfelelõen, esetében második transzplantációra nincs lehetõség. Családja elismeri, hogy a májbeültetést követõen is kábítószerezett a fiatal édesanya, de azzal érvelnek, hogy a nem megfelelõ sebészeti ellátás és az elégtelen rehabilitáció is felelõs a kialakult helyzetért. (A világszínvonalú máj transzplantációs egységgel rendelkezõ kórház visszautasította ezeket a vádakat.)

Édesapja elmesélte, hogy a lánya egészséges és boldog jeles tanulója volt egy Perth-i magániskolának, egészen 12 éves koráig, amikor is figyelemhiány és hiperaktivitás miatt gyógyszereket kezdtek szedetni vele. A felírt dexamfetaminnal elkezdett visszaélni, és egy idõ után már nem volt megállás, drogfüggõség lett belõle, de a problémák szerinte, az elsõ felírt gyógyszeradaggal kezdõdtek.
A fiatalasszony az elsõ transzplantációt megelõzõen részt vett egy elvonó kúrán, de édesapja, nincs meggyõzõdve, hogy megfelelõen figyeltek volna rá, vajon nem folytatja-e továbbra is a drogozást.
„Még 3-6 hónapig marad köztünk” mondja az apa. „Tisztában vagyunk vele, hogyha vissza is kerül a várólistára, lehet, hogy nem kerül idõben sorra, vagy nem sikerül a mûtét, de mindenki megérdemel egy második esélyt”
Az édesanyja feladta munkáját, hogy lányával lehessen, így a fiatalasszonynak már 8. hónapja sikerült tisztának maradnia, és sokkal felkészültebbnek, eltökéltebbnek érzi magát, hogy a lehetõ legtöbbet tudja kihozni bármely segítségbõl, amit felkínálnak neki.

Az ausztrál egészségügyi miniszter szerint nem egyezik a transzplantációs elveikkel, hogy a kétgyermekes édesanya kapjon még egy májat, amikor 7 nyugat-ausztrál vár az elsõ beültetésre. Tavaly 19 máj transzplantációt végeztek Nyugat Ausztráliában, de a várólistán várakozókból sajnos három beteg nem jutott idõben új májhoz. A kormány nem írhatja felül a Transzplantációs Testület döntését, de azt sem teheti meg, hogy ül ölbe tett kézzel, és nem ad meg minden segítséget. Így kész precedenst teremteni és állni egy új-zélandi élõdonoros máj transzplantációs szakembernél végzendõ vizsgálatok költségeit.  Sõt, azt sem zárta ki, hogy az állam kifizetné az operáció teljes költségét (230 000 AUD, közel 380 millió forint), ha a vizsgálatok pozitív eredménnyel zárulnának, azaz, a fiatalasszony egyik családtagja megfelelõ májdonor lenne.

Az élõdonoros máj transzplantációnál egy egészséges donor egészséges májának egy harmadát ültetik át a betegbe. Mivel ez is egy elég komplex beavatkozás, van bizonyos kockázata: 100 donorból egy nem éli túl a beavatkozást. Ennek ellenére Az édesapa örömmel vállalja a mûtétet, ha megfelelõ szervdonor lenne, és kész akár életét is feláldozni a lányáért.
„55éves vagyok, teljes és boldog életet éltem. Ha kell, ezt most felajánlom a gyermekemért. Sosem fogom meggondolni magam”

Az ausztrál kormányban felszólaló, az ügyet felkaroló képviselõ szerint a kétgyermekes édesanya annak az orvosi gyakorlatnak egyik áldozata, amely magas dózisú dexamfetamint írt fel 12 éves korában, ez volt az elsõ lépés a fiatalasszony hosszú droghasználatában. Szerinte a kormány mostani segítségnyújtása nem is igazán második esélyt jelent az édesanya életében, hanem egy „igazi elsõt”, hiszen attól gyermekkorában megfosztották. „Miért is lett ez a fiatalasszony drogfüggõ? Történt-e gyógyszerrel való visszaélés valójában? Beszélhetünk-e egyáltalán saját, felelõs döntésrõl, ami ilyen helyzetet teremtett az életében?”

Nos, ez egy ausztrál példa, - de elõfordulhatna akár nálunk is. (A hazai jogszabályok nem zárják ki egy második transzplantáció lehetõségét, de természetesen nálunk is egy szakmai bizottság döntésén múlik, ki kerül fel a várólistára, ill. az ott várakozók közül kinek életbevágóan fontos az azonnali segítség, ha megfelelõ máj érkezne.)

A történet nagyon sok kérdést vet fel erkölcs és felelõsség dolgában. Meddig mehetne el nálunk a társadalombiztosítás ilyen esetekben? Jogos volna-e finanszíroznia egy ilyen költséges eljárást, még egyszer, amikor az elsõ sikeresen beültetett szervet az érintett felelõtlenül tönkretette? És, ha várólistán adott esetben egy elsõ beültetésre váró, nem szenvedélybetegség miatt tönkrement májú beteg elé kerülne, aki aztán esetleg ezért nem jutna idõben új szervhez? Mennyi felelõsség terheli a kábítószerfüggõt igazából, hogy élete ilyen válságba került? Indokolt-e hiperaktív gyerekeket az utcai drogokéval kémiailag majdnem azonos gyógyszerekkel tömni? (A '80-as, '90-es években, sajnos hazánkban is „felütötte fejét” az, hogy nálunk is ezzel a módszerrel „kezeljék” a problémás gyerekeket)

Nehéz kérdések ezek. Mindenesetre egy civilizált társadalom nem teheti meg, hogy hagy meghalni akár egy embert is, anélkül, hogy ne tenne meg érte minden tõle telhetõt.