Bár van autizmusra szakosodott ernyõszervezet Magyarországon, de minden jó szándékuk mellett segítségük olykor rugalmatlan, egysíkú, a helyzet kezelésére túl kevés alternatívát kínálnak, kommunikációjuk nem elég hatékony. Az általuk közvetített információk sem mindig jutnak el idõben az autista gyermeke(ke)t nevelõ családokig, így azok rengeteg nehézséggel találják szembe magukat mindennapjaik során. Ezek közül az egyik legkiemelkedõbb, hogy  az autizmus különbözõ fázisaiban élõ gyermekek száma egyre növekvõ tendenciát mutat, ezért egyre nehezebben oldható meg óvodai, iskolai elhelyezésük. Vannak e téren jóindulatú kezdeményezések, mégis a legtöbben – állapotuk súlyosságától függetlenül - sérült gyermekekre szakosodott intézményekbe, jobb esetben magánintézményekbe kerülnek, ahol gyakorlatilag a „hétköznapi” csemetéktõl elkülönítve folyik nevelésük. Nem nehéz megjósolni, hogy így – állandó pozitív példakép híján - nem sok esélyük marad az un. egészséges társadalomba való beilleszkedésre. Egyéni, egyedi képességeik az ösztönzés hiányában nem teljesedhetnek ki, esetleg teljesen észrevétlenek maradnak.  Némi vigaszt jelenthet szüleiknek, hogy a kívülállók közül növekszik azok száma, akik helyesen ismerik fel ezen állapot mibenlétét, több lett a szakterületet mélységeiben is átlátó szakember. Nem kevés pénzért, de már nálunk is elérhetõvé váltak az egyre jobb és hatékonyabb módszerek ezen állapot társadalmilag is élhetõ szintre hozására. A mérleg másik serpenyõjében viszont az áll, hogy ez a szikrányi remény a felzárkóztatásra - az amúgy is alig elviselhetõ lelki teher mellett - hatalmas anyagi megterhelést ró az érintett családokra. Ráadásul ott sorakoznak a még megoldandó, égetõen sürgõs feladatok is. Ilyen például, hogy országunkban még gyerekcipõben jár az autista ífjak és felnõttek foglalkoztatása. Nagyon kevés a velük járó, vélt vagy valódi kockázatot felvállaló munkáltatók száma, és késik az állam részérõl az ösztönzés, a programban részt vevõ cégek számára nyújtandó kedvezmények megfelelõ kidolgozása..

Az sem elhanyagolandó probléma, hogy egy autista gyermek felelõsségteljes nevelése nemritkán 24 órás feladatnál is többet jelent szülei számára. Lelkiismeretes elvégzése édesanyák ezreire ró nem mindennapi testi-lelki megpróbáltatást, és családok sokaságának okozzák széthullását. Õk azok az anyák, akik elõbb, vagy utóbb óhatatlanul eljutnak odáig, hogy feltegyék önmaguknak a kérdést: ki a fontosabb? Én, vagy a gyerek? Adjam-e intézetbe, vagy szeretem annyira, hogy teljes egészében feláldozzam neki életem?

Nem egyszerû dilemma. Felmerülése további lelkiismereti, morális, etikai kérdéseket vet fel.  Ezekkel egyedül megbirkózni, az egyénre szabott, helyes utat megtalálni az embernek egymagában majdhogynem lehetetlen. Ha alaposan mérlegeljük, végiggondoljuk a fentieket, napnál is világosabban adja magát a következtetés: nemcsak az autista gyermekek, hanem azok szülei is meglehetõs segítségre szorulnának, nem csak anyagi értelemben. Az õket összefogó, tapasztalatcserén alapuló klubokon túl nagy szükség mutatkozna egy olyan ernyõszervezet kialakítására, amely proaktív hozzáállással, a világ legújabb kutatási eredményeit elfogadva és felhasználva, a problémakör minden egyes területére felkészülten, hatékonyan vállalná át idõnként,  szükség szerint részben, vagy egészben a jelenséggel küszködõ családok terheit.

Véleményem szerint a megoldás a toleranciában, szeretetben és összefogásban keresendõ. Egész valómmal hiszem és tudom, hogy ezen gyermekek ugyan mások, mint amilyenek mi, „hétköznapi” emberek vagyunk, de furcsa képességeik - melyek szemünkben olykor majdhogynem természetfelettinek tûnnek -, akár társadalmunk hasznos tagjaivá is tehetné õket. Azzá nevelné õket az elfogadásunk, és kibontakozásukat segítõ hozzáállásunk. Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy egy ilyen elképzelés megvalósítása rengeteg idõt, pénzt, áldozatos munkát és szakértelmet követel, ám a költségek átcsoportosításával, egyetértéssel, elkötelezettséggel és némi jóindulattal valóra válhatna.

Célunkra törekedve, az lebegjen a szemünk elõtt, hogy irdatlanul nehéz, akár több évtizedet is felölelõ, viszont nemes feladat lenne.