Szülőké-e gyermekeik?

[SzepegTibet]

A gyámhivatal elvette tőlünk gyerekeinket átmeneti családi krízishelyzet (idegösszeomlás, anyagiak és kapcsolódó problémák) miatt és most hónapok óta nem adja vissza őket, pedig életünk teljesen rendeződött. Helyette bíróságra viszi az ügyet. Az idő megy, a kicsik most 2,5 éves és 15 hónapos gyerekek, akik így nagyon sérülnek, velünk heti pár órát találkozhatnak. Bár alig emlékezhetnek a velünk töltött életidejükre, most is örömujjongással fogadnak. Amikor sürgetni akarjuk az ügyet, mindenhol tehetetlenül vonogatják a vállukat, hogy várjunk, várjunk, majd a bíróság jól fog dönteni. Pedig az idő nagyon lényeg lenne! (3 éves korig legsérülékenyebb egy kisgyermek!) Szinte hibának róják föl, hogy gyerekeinket követeljük!

Kicsit részletesebben: 2007-2008-ban egyetemista fiatalokként kitaláltuk az ideát, hogy önellátásból élő filozófia-falut akarunk alapítani. Ebből az lett, hogy férjem és én kiköltöztünk egy közművek nélküli présházba az erdőbe Szentbékkálla mellett, amit saját kézi erőből felújítottunk, veteményest csináltunk, megismertük az erdei vadnövényeket, kecskét, csacsit, tyúkot tartottunk. Terhességem 8. hónapjában a védőnő megijedt, írt egy jelentést, ami szerint nyirkos pincében lakunk és nincs még fűtésünk meg ajtónk sem. Erre a jegyző megfenyegetett, ha nem költözünk, nem adják oda a gyereket a kórházban szüléskor.

Elköltöztünk és összetört bennünk a világ. Újságcikkek is voltak rólunk. Bár a hatóságoknak igazuk volt, hogy kezdetleges, nomád körülményeink közt nehéz lett volna a babafogadás, ha nem is lehetetlen, de nem adták meg az esélyt, hogy erre magunktól jöjjünk rá. Nem volt ott olyan vészes a helyzet, hogy baja esett volna egy nagy szeretettel várt, tervezett babának... Viszont akkor láthattuk volna be a nehézségeket magunktól. Akkor még nem vesztünk teljesen össze szüleinkkel és lelkesedésünk kiölése nélkül hátrálhattunk volna ki életünk túlzásaiból... Mivel azonban lehetőséget nem kaptunk a próbára és belekényszerítettünk egy számunkra merő megalkuvásnak érzett helyzetbe, elindult egy végzetes lavina...

Hosszas hánytatás után a dél-alföldi Öttömös egy tanyájára kerültünk, ahol már két gyerekkel elkínlódtunk 2010. novemberéig. Akkor mind lelkileg, mind anyagilag összedőlt az életünk. Férjem félig beleőrült a helyzetbe, én is a kiborulás szélére kerültem. Gyerek mennyországot és szülő poklot éltünk. A gyerekeket elvették és az én szüleimhez helyezték, de mind a gyermekjólétis, mind a védőnő jelezte írásban, hogy a gyerekeknek nem esett semmi baja, nagy szeretetben nevelkedtek, jól fejlettek, orvoshoz rendesen vittük őket. Ezt a helyzetet elfogadtuk, mert megoldásfélét kínált a vészhelyzetben. Arról volt szó, visszakapjuk a gyerekeket, amint mi, felnőttek rendbe jöttünk és normális életteret tudunk biztosítani.

2011. február végére rendeződtünk is, új életcélt találtunk, közműves falusi házban lakunk, férjem dolgozik, én tanfolyamra járok, az apai nagycsaláddal jóban vagyunk, a gyámhivatal viszont nem változtat, fellebbezésnek sem ad helyt, még a kapcsolattartást sem hajlandó szabályozni az elhelyezés óta (folyamatban van szerinte...), pedig a nagyszülők február óta alig engedik látni a gyerekeket és minden találkozást erősen felügyelnek. A helyi gyermekjóléti szolgálat és önkormányzati gyámügyi felelős is mellettünk áll és jó környezettanulmányt ír rólunk.

A gyámhivatali tétlenség egyik fő oka a szüleim, akik gondnokság alá helyezési pert indítottak ellenem skizofrénia indokával (pedig orvosi papírjaim kimondják, hogy kizárható nálam a pszichózis és az élethelyzetek felmérésére képes vagyok) és a rendőrségen is feljelentettek kiskorú veszélyeztetéséért március végén, amikor már 4 hónapja nem is neveltem a gyerekeket és teljesen rendezetten éltem... Másik fő érve, hogy 2008-ban nem működtünk együtt a hatóságokkal. Pedig szóbeli fenyegetésre elköltöztünk! Majd kiegyensúlyozott és egészséges gyerekeket neveltünk!

A megyei gyámhivatalnak hiába adott be még az ügyvédünk is kérelmet és papírokat, egyszerűen átnéznek a tényeken, a gyerekek érzelmi sérülését és az ehhez kapcsolódó állandó betegeskedését abszolút nem veszik figyelembe. Arra sem képesek, hogy áthelyezzék a gyerekeket olyan családtaghoz, aki emberségesebb kapcsolattartást engedne.

Elismerjük hibánkat, rendbe tesszük életünket, mit kell vajon még teljesítenünk?

Most persze, hogy háborgunk és nem fogadjuk el, hogy tönkretegyék gyerekeinket, lehet, hogy az együtt nem működés vádja fog érni minket, hiszen arra is ez volt a válasz, amikor Szentbékkálla után háborogtunk (bár akkor nem láttuk be, hogy van jogos is abban, amit mondanak). De mit kellene vajon tennünk? A gyereknevelésre alkalmas jó szülő vajon belenyugodna, hogy szeretett gyermekei egy másodperccel is tovább legyenek távol tőle a szükségesnél? Létezik-e vajon megbocsátás? Büntethetnek-e ártatlan picinyeket?

Életünkről könyvet is írtunk Egyszer volt egy Szentbékkálla... címen, meg is rendelhető tőlünk...

Mit csináljunk?

[#0]

A gyámhivatal elvette tőlünk gyerekeinket átmeneti családi krízishelyzet (idegösszeomlás, anyagiak és kapcsolódó problémák) miatt és most hónapok óta nem adja vissza őket, pedig életünk teljesen rendeződött. Helyette bíróságra viszi az ügyet. Az idő megy, a kicsik most 2,5 éves és 15 hónapos gyerekek, akik így nagyon sérülnek, velünk heti pár órát találkozhatnak. Bár alig emlékezhetnek a velünk töltött életidejükre, most is örömujjongással fogadnak. Amikor sürgetni akarjuk az ügyet, mindenhol tehetetlenül vonogatják a vállukat, hogy várjunk, várjunk, majd a bíróság jól fog dönteni. Pedig az idő nagyon lényeg lenne! (3 éves korig legsérülékenyebb egy kisgyermek!) Szinte hibának róják föl, hogy gyerekeinket követeljük!

Kicsit részletesebben: 2007-2008-ban egyetemista fiatalokként kitaláltuk az ideát, hogy önellátásból élő filozófia-falut akarunk alapítani. Ebből az lett, hogy férjem és én kiköltöztünk egy közművek nélküli présházba az erdőbe Szentbékkálla mellett, amit saját kézi erőből felújítottunk, veteményest csináltunk, megismertük az erdei vadnövényeket, kecskét, csacsit, tyúkot tartottunk. Terhességem 8. hónapjában a védőnő megijedt, írt egy jelentést, ami szerint nyirkos pincében lakunk és nincs még fűtésünk meg ajtónk sem. Erre a jegyző megfenyegetett, ha nem költözünk, nem adják oda a gyereket a kórházban szüléskor.

Elköltöztünk és összetört bennünk a világ. Újságcikkek is voltak rólunk. Bár a hatóságoknak igazuk volt, hogy kezdetleges, nomád körülményeink közt nehéz lett volna a babafogadás, ha nem is lehetetlen, de nem adták meg az esélyt, hogy erre magunktól jöjjünk rá. Nem volt ott olyan vészes a helyzet, hogy baja esett volna egy nagy szeretettel várt, tervezett babának... Viszont akkor láthattuk volna be a nehézségeket magunktól. Akkor még nem vesztünk teljesen össze szüleinkkel és lelkesedésünk kiölése nélkül hátrálhattunk volna ki életünk túlzásaiból... Mivel azonban lehetőséget nem kaptunk a próbára és belekényszerítettünk egy számunkra merő megalkuvásnak érzett helyzetbe, elindult egy végzetes lavina...

Hosszas hánytatás után a dél-alföldi Öttömös egy tanyájára kerültünk, ahol már két gyerekkel elkínlódtunk 2010. novemberéig. Akkor mind lelkileg, mind anyagilag összedőlt az életünk. Férjem félig beleőrült a helyzetbe, én is a kiborulás szélére kerültem. Gyerek mennyországot és szülő poklot éltünk. A gyerekeket elvették és az én szüleimhez helyezték, de mind a gyermekjólétis, mind a védőnő jelezte írásban, hogy a gyerekeknek nem esett semmi baja, nagy szeretetben nevelkedtek, jól fejlettek, orvoshoz rendesen vittük őket. Ezt a helyzetet elfogadtuk, mert megoldásfélét kínált a vészhelyzetben. Arról volt szó, visszakapjuk a gyerekeket, amint mi, felnőttek rendbe jöttünk és normális életteret tudunk biztosítani.

2011. február végére rendeződtünk is, új életcélt találtunk, közműves falusi házban lakunk, férjem dolgozik, én tanfolyamra járok, az apai nagycsaláddal jóban vagyunk, a gyámhivatal viszont nem változtat, fellebbezésnek sem ad helyt, még a kapcsolattartást sem hajlandó szabályozni az elhelyezés óta (folyamatban van szerinte...), pedig a nagyszülők február óta alig engedik látni a gyerekeket és minden találkozást erősen felügyelnek. A helyi gyermekjóléti szolgálat és önkormányzati gyámügyi felelős is mellettünk áll és jó környezettanulmányt ír rólunk.

A gyámhivatali tétlenség egyik fő oka a szüleim, akik gondnokság alá helyezési pert indítottak ellenem skizofrénia indokával (pedig orvosi papírjaim kimondják, hogy kizárható nálam a pszichózis és az élethelyzetek felmérésére képes vagyok) és a rendőrségen is feljelentettek kiskorú veszélyeztetéséért március végén, amikor már 4 hónapja nem is neveltem a gyerekeket és teljesen rendezetten éltem... Másik fő érve, hogy 2008-ban nem működtünk együtt a hatóságokkal. Pedig szóbeli fenyegetésre elköltöztünk! Majd kiegyensúlyozott és egészséges gyerekeket neveltünk!

A megyei gyámhivatalnak hiába adott be még az ügyvédünk is kérelmet és papírokat, egyszerűen átnéznek a tényeken, a gyerekek érzelmi sérülését és az ehhez kapcsolódó állandó betegeskedését abszolút nem veszik figyelembe. Arra sem képesek, hogy áthelyezzék a gyerekeket olyan családtaghoz, aki emberségesebb kapcsolattartást engedne.

Elismerjük hibánkat, rendbe tesszük életünket, mit kell vajon még teljesítenünk?

Most persze, hogy háborgunk és nem fogadjuk el, hogy tönkretegyék gyerekeinket, lehet, hogy az együtt nem működés vádja fog érni minket, hiszen arra is ez volt a válasz, amikor Szentbékkálla után háborogtunk (bár akkor nem láttuk be, hogy van jogos is abban, amit mondanak). De mit kellene vajon tennünk? A gyereknevelésre alkalmas jó szülő vajon belenyugodna, hogy szeretett gyermekei egy másodperccel is tovább legyenek távol tőle a szükségesnél? Létezik-e vajon megbocsátás? Büntethetnek-e ártatlan picinyeket?

Életünkről könyvet is írtunk Egyszer volt egy Szentbékkálla... címen, meg is rendelhető tőlünk...

Mit csináljunk?